A magánének

Minden ember testében ott van egy kincs - egy hangszer, melyet nem kell megvásárolnunk pénzért. Ez a hangszer: a gége a két hangszalaggal, valamint a használatukhoz szükséges főbb kellékek (a légzőszervek, a szájüreg és berendezése, a rezonánsüregek, a rekeszizom). Összességében ezeket nevezzük hangképző szerveknek. Ezekkel beszélünk és énekelünk.

Hogy mi az ének (mint tantárgy), azt az általános iskolai énekórákról tudjuk: a megfelelő magasságú hangokat és ritmust eltalálva megszólaltatni az előzőleg hallott, vagy a kottában leírt hangokat. Ebben a zene elméletének tanulása is segítségünkre van, ezért az óra hivatalos neve: ének-zene.

A titokzatosabban hangzó magánének elnevezés pedig azt takarja, hogy ezeken az órákon egyénileg foglalkozunk egy-egy növendékkel: tudatosabbá tesszük hangképző szerveinek használatát mind magyarázatokkal, mind rövid gyakorlatok, skálák ismételgetésével. Így megnövelhetjük a hang erejét, szépségét és kifejezőképességét. Ezáltal a növendék az adott darab stílusának, hangulatának megfelelően tudja pl. erősíteni-halkítani, lágyabban vagy harsányabban (de sosem durván) használni hangját. E tudással a vokális (énekhangra írott) nehezebb szólóműveket is élvezhető, művészi előadásban hallhatjuk majd tőle. Természetesen nemcsak a hangképzés minősége számít, hanem a zene struktúrájának ismerete és a stílusokban való jártasság is.

A tanulás legelső darabjai általában az ismertebb magyar népdalok. Ez azért jó, mert a növendék jobban tud a hangképzés technikájára figyelni, ha az adott dallamot már ismeri és anyanyelvén énekelhet.

Ezután a zeneszerzők által írott művekkel fogalkozunk egyre többet.

A két leggyakoribb műfaj, mellyel a magánének-tanulás során foglalkozunk: a dal és az ária. A rövidebb formátumú, egy-egy vers szövegét megzenésítő, énekhangra és (legtöbbször) zongorára komoponált mű a dal.

Az ária pedig legtöbbször egy operának vagy oratóriumnak önálló egységet alkotó része, mely a többórás műből kiragadva is előadható.
Ezeknek eredetileg nagyzenekari kísérete van, de készül belőlük zongorakivonat is, így a zongorakísérő (korrepetitor) segítségével lehet őket órán gyakorolni, majd előadni.

Egyéni érdeklődésnek megfelelően foglalkozhatunk egyéb műfajokkal, pl. sanzon,

,

operett,
,

musical,


stb., de voltaképpen ezek is dalok vagy áriák, csak másféle stílusban.

És persze később kamarazenélünk is (ez a kamaraének), ha már eléggé érett a növendék arra, hogy a zongorakíséreten kívül még egy vagy több partnerre is figyeljen. A kamaraének abban különbözik a kórusénekléstől, hogy akárhány énekszólam van is benne, mindegyiket csak e g y ember énekli, önálló szólamként. Önállóan komponált, színpadi vagy oratorikus művekből válogathatunk itt is. Leggyakoribb a két vagy három énekhangra írt duett vagy tercett.

A hangképző szervek és az egész test felépítésének sajátosságai folytán mindenkinek másmilyen a hangja (akárcsak az ujjlenyomat). Mégis azért valahogy kategóriákba soroljuk őket. A felnőtt énekhangok három alapvető típusát különböztetjük meg, ezek a hangfajok. Ezek elnevezései: a magas a szoprán (női) illetve tenor (férfi). Az ún. középhang a mezzo (női) vagy bariton (férfi). A mély pedig az alt (női) és a basszus (férfi). Ezek még különböző alfajokba sorolhatók pl. a hang színezete, súlya, mozgékonysága alapján. (Az egyéb, speciálisan képzett különleges hangokba most ne bonyolódjunk bele…) A hang a nemi éréssel egyidőben változik a gyermekhangból fokozatosan a majdani felnőttkori hanggá, ez a mutálás. Célszerű a komolyabb magánének-tanulást ennek befejeztével elkezdeni. A közhiedelemmel ellentétben: a lányok is mutálnak, csak náluk ez nem olyan feltűnő!

Az énektanulás legfőképpen abban különbözik a "többi" hangszer tanulásától, hogy itt szöveg is tartozik a zenéhez. A tanár munkája tehát nem csak a zenei és énektechnikai dolgok magyarázata, hanem a tiszta artikuláció, szövegkiejtés és szövegértelmezés megteremtése is. Ez különösen nehéz az idegen nyelvű szövegeknél, ha azt a növendék nem nagyon érti. Ilyenkor szinte nyelvtanárként is működnünk kell, legalábbis az alapvető kiejtés, nyelvtani összefüggések tisztázásáig, illetve egy-egy különösebb akkordra, zenei súlyra eső szó magyarázatáig. Az operák, oratóriumok áriáinak énekeltetésekor pedig meg kell ismertetnünk nagy vonalakban az egész darab cselekményét, a szituációt, melyben az adott szereplő énekel (mi történt korábban, milyen hangulatban van - a darab szerint -, mit akar kifejezni, elérni a darab cselekményének során ezzel az áriával.)

Mindebben a sok "pluszmunkában" a tanár segítőtársa a korrepetitor, aki nem csak a zongorakíséretet játssza az órákon, vizsgákon és fellépéseken, hanem az órai munkához csatlakozva vagy külön alkalmak során szintén átbeszéli a növendékkel a művet zenei, nyelvi, tartalmi és stilisztikai szempontból.

......és ha nem fejlődik a növendék hangja vagy előadókészsége olyan mértékben, hogy lehetősége legyen majd magasabb szinten tanulnia? Nos, ekkor sincs kétségbeesésre ok - hangja mindenképpen erősebbé, hajlékonyabbá, strapabíróbbá vált, hallása fejlődött. Így szÍvesen fogadják majd a sok-sok amatőr/félamatőr kórus valamelyikében. Ebből a szempontból nagy előnyt is élvez az énekes növendék a hagszeressel szemben: míg egy zenekarban pl. csak 2-3 fuvolásra van szükség, (zongoristára egyáltalán nincs…), addig a kórusok egy-egy szólamában sokan énekelhetnek. Éppen a sok hang különbözősége adja az együtthangzás varázsát.

Kezdd hát el - és sose hagyd abba - az éneklést!
Éljen a muzsika!