A hangszer trapéz alakú, húrjai fémből készülnek, melyeket verővel szólaltatnak meg.
A cimbalom görög eredetű szó, ma a négy lábon álló, pedálos változatot értjük alatta (ún. nagycimbalom). Őse a perzsa santur, Európában a XIV. században tűnik elő, később mint divatos női hangszer ismeretes. Tirolban, Svájcban népi hangszerként használatos, s igen népszerű manapság az ukránoknál, a románoknál és a délszláv népeknél is.
Az első nagycimbalmot Schunda Vencel József készítette 1870 körül, s több mint tízezer cimbalmot épített a XX. század elejéig. Ma a világon a Bohák Lajos és fia által továbbfejlesztett, igen korszerű felépítésű hangszert használják. A budapesti Nemzeti Zenedében 1890-ben indult a cimbalom tanszak, Allaga Géza irányításával, aki ekkor írta meg első cimbalomiskoláját. 1938-tól Rácz Aladár tanította a Zeneakadémián, s ő átalakított verőkkel és átépített cimbalmával igazi koncerthangszerré nemesítette az instrumentumot (Igor Sztravinszkij több kompozíciójában is főszerepet szánt a hangszernek, Rácz Aladár játékától elbűvölten).
Az utat folytatta Gerencsér Ferenc (1923-1989) cimbalomművész, aki a Zeneakadémián Rácz Aladár, Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence és Járdányi Pál növendéke volt. 1954-től folyamatosan koncertezett és tanított, s találmányaival fejlesztette a cimbalom technikai lehetőségeit.
