A nagybőgő a vonós hangszerek közül a legnagyobb, és a legmélyebb hangú a viola de gamba különböző fajtáiból nyerte el mai alakját. Kezdetben mindenféle hangolásban használatos volt 5 vagy 6 húros, az 1800-as években terjedt el a ma használatos 4 húros változat, a népi zenekarokban gyakran 3 húros hangszert láthatunk. A modern zenekari gyakorlatban találkozhatunk az extended (megnyújtott) E húrral , ezt 4 billentyű segítségével C ig lehet nyújtani, illetve egyre közkedveltebb az 5. H húr használata.
A XIX. században már sokszor kap szólisztikus szerepet (pl. L.v. Beethoven IX. szimfónia IV. tétel) sőt szép számmal akad nagybőgőre írt szólódarab. A leghíresebbek közül néhány: Giovanni Bottesini és Carl Dittersdorf darabjai . Állítólag Joseph Haydn is írt egy nagybőgőversenyt de ez a kotta elveszett.
A jazz zenében az 1910-es években a tubát váltotta fel a "string bass". Kezdetben vonóval játszottak a hangszeren , később a "slap" pengetés terjedt el , ez lényegesen ritmikusabb volt és a hangerő is sokkal nagyobb volt ,ez azért fontos mert erősítő nélkül legalább 3 fúvós hangszer mellett kellett érvényesülni. ( legjelesebb slap bőgős a Duke Ellington Orchestra bőgőse Wellman Braud ) A slap pengetés egy változatát az Erdélyi népzenekarok bőgősei ma is használják. Az 1940-es évektől kezdett kialakulni a ma látható pizzicato játék. Bőgő szólóban azonban gyakran hallhatjuk a vonót, a leghíresebb a vonóval szólózó bőgősök közül Leroy Slam Stewart, Paul Chambers.
Valamikor 1940 körül a nagybőgő és a gitár keresztezéséből alkotta meg Leo Fender a basszusgitárt. Minden bőgős nagy szeretettel fogadta, hiszen sokkal-sokkal könnyebb szállítani. Talán az első igazi basszusgitárosok közül érdemes megemlíteni a zseniális James Jamersont , ő Motown stúdióval állt szerződésben és nagyon sok előadó kérte a koncerteken és felvételeken való szereplésre. A pengetési módok változásával egyre inkább önálló hangszerként beszélhetünk a basszusgitárról, bár a manapság legdivatosabb játékmód a korai bőgőtechnika a slap.